Dr. Bedros J. Róbert vagyok, közel tíz éve a Szent Imre Egyetemi Oktatókórház főigazgatója, az MTA Köztestületi tagja, boldog családapa, de most elsősorban egy hálás egészségügyi vezető, aki a frontvonalban látta az egészségügyi dolgozók megfeszített és alázatos munkáját. A „Köszönet a Hősöknek” díjat azért hívtam életre, hogy ezen Kollégáim megkapják méltó elismerésüket.
2021
Az elmúlt bő egy évünket és különösen az utóbbi néhány hónapot beárnyékolta a koronavírusjárvány: rengeteg váratlan kihívással, szívszorító emberi tragédiákkal, teljesítőképességük határait feszegető egészségügyi dolgozókkal és sokszor kilátástalannak tűnő helyzetekkel szembesültünk nap mint nap. De az emberiség történelme során számtalanszor bebizonyosodott, hogy a legnehezebb időszakokban is mindig van remény. A pandémia alatt a reményt pedig azok a legtöbbször névtelen és arctalan hősök jelentették, akik kapaszkodót, biztos pontot nyújtottak a betegek és hozzátartozóik számára.
Azért alapítottam ezt a díjat, hogy nevet és arcot adjunk/adhassunk a Hősöknek, hogy megmutassuk az egész országnak: a példaképek itt vannak az egészségügyi intézményekben és számukra minden élet egyformán fontos. Mindenkiért a legjobb szakmai tudásuk szerint harcolnak, de legfőképpen hisznek abban, hogy a gyógyítás nemcsak kezelésből és gyógyszerekből áll. Ezt én sok évvel ezelőtt úgy fogalmaztam meg, hogy MEG KELL FOGNI A BETEG KEZÉT! – ez a létező legfontosabb feladatunk. Önök, a ma kitüntetett orvosok, szakdolgozók és mentősök ezt a legnehezebb időszakokban sem felejtették el. Látták azt a torokszorító küzdelmet, amelyet a betegek vívtak a fertőzéssel, a kiszolgáltatottsággal, a félelemmel, a szorongással szemben és nem hagyták őket egyedül ebben a harcban.
Több mint ezer jelölés érkezett a Köszönet a Hősöknek díjra az elmúlt hetekben. Számomra talán Töreki Tamás mentős bajtársnak volt a legfelkavaróbb a története, aki nagyon sok ajánlást kapott. Aztán egyik napról a másikra már poszthumusz érkeztek a jelölések, mert tragikus hirtelenséggel elhunyt. Ezúton is részvétemet fejezem ki a családnak az őket ért pótolhatatlan veszteség miatt.
Minden egyes ajánlást elolvastam, ezért tudom, hogy minden egyes ajánlás emberségről, törődésről, tiszteletről és szeretetről szól. Ápolónőkről, akik a saját telefonjukat tartották a haldokló családtag arcához, hogy el tudjanak búcsúzni tőle a szerettei. Szakorvosokról, akik mély szakmai alázattal és elhivatottsággal álltak helyt számukra ismeretlen terepen: a covidos osztályokon. Háziorvosokról, akik éjjel-nappal, fáradhatatlanul és nagy türelemmel végezték a napi munkájuk mellett rájuk háruló plusz feladatokat. Mentősökről, akik miután ledolgozták a saját műszakjukat, önkéntesként segítettek ott, ahol a kollégáiknak a legnagyobb szükségük volt rájuk. Jól emlékszem arra a levélre, amelyben egy beteg arról mesélt, hogy koronavírus miatt került kórházba, rettenetesen fulladt, félt, hogy meghal, ezért azt kérte a nővérkétől, hogy ne menjen ki. Ő pedig leült az ágya mellé, megfogta a kezét és beszélt hozzá. Azt írta: „az arcát nem láttam, de a szemei mosolyogtak a maszk fölött és olyan kedves volt a hangja. Én egy végtelenségnek éreztem, de végül jobban lettem. És Ő nem hagyott ott”.
Alapítóként nekem az a legfontosabb a Köszönet a Hősöknek díjban, hogy Önök, egészségügyi dolgozók is érezzék: a hála nemcsak addig tart, amíg valaki ki nem jön a kórházból. Ezekre az Önök számára természetes, szívből jövő gesztusokra életük végéig emlékeznek majd a betegek és a hozzátartozóik, mert ezek akkor nekik a világot jelentették: a reményt, hogy ők vagy a szeretteik meggyógyulnak, a vigaszt, hogy nincsenek egyedül és a törődést, hogy akkor is figyelnek rájuk, amikor úgy tűnik, megállni sincs idő, nemhogy leülni a betegágy mellé.
Ezek azok a dolgok, amelyeket egyetlen gyógyszer, egyetlen terápia sem pótolhat. Önöknek az elmúlt időszakban nem számított, mennyire fáradtak, mennyire túlterheltek, hogy mekkora nyomás alatt vagy szó szerint életveszélyben dolgoznak. Napról napra megvédték a betegeket attól, amely még a járvány mellett rájuk nehezedett: a magánytól és a magára hagyottság érzésétől.
Mindannyian tudjuk azonban, hogy megvan a veszélye annak, ha valaki túl sokáig gondoskodik másokról, ezért nem marad ideje a saját feltöltődésére. Az Önök önfeláldozó és elhivatott munkájával egyúttal a családjuk is komoly áldozatot hozott. Vállalták azt, hogy lemondanak az együtt töltött idő egy részéről, a közös programokról, vagy akár arról, hogy anya és apa segítsen a leckeírásban. Ugyanakkor családok ezrei köszönhetik ennek az áldozatnak, hogy a szeretteik ma is ott lehetnek velük. Kérem Önöket, mondják meg a hozzátartozóiknak, hogy egy egész nemzet hálás nekik. Megmentett emberéletek ezreiben mérhető az az áldozat, amelyet ők az ismeretlen emberekért hoztak meg.
Tudom, hogy nincs Önök között olyan, akiknek a pénz fontosabb lenne, mint a hivatásuk, mégis nagyon örülök annak, hogy hála a nagylelkű szponzori felajánlásoknak, ábécé sorrendben a 4iG Nyrt., a Docler Holding és az OTP Bank Nyrt. támogatásának, összesen 30 millió forinttal hozzá tudunk járulni az elmúlt időszak nehézségeinek feledtetéséhez az egész családjuk számára. A teljes összeget a jutalmazottak kapják.
Ezúton is köszönöm Becsei András úrnak, Gattyán György úrnak és Tápai Tamás úrnak, hogy partnereim voltak ebben a nemes ügyben. Az OTP Bank Nyrt., a Docler Holding és a 4iG Nyrt. is élen jár a társadalmi felelősségvállalásban, számos saját projektet finanszíroznak, mégis azonnal mellém álltak, amikor a támogatásukat kértem. Nagyszerű volt megtapasztalni azt az összefogást, amely létrejött ennek a nemes célnak a megvalósulása érdekében.
Szintén nagyon hálás vagyok Leslie Mandoki művész úrnak ezért a nagyszerű koncertélményért és az ünnepség szervezésben nyújtott segítségért. Köszönöm a Magyar Orvosi Kamarának, a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamarának és az Országos Mentőszolgálatnak, hogy a segítségemre voltak a díjazottak kiválasztásában.
Köszönettel tartozunk az ajánlásokért a betegeknek, hozzátartozóknak és kollégáknak, hogy segítettek nekünk megtalálni az egészségügy névtelen és arctalan hőseit, akik ma lényegében az egész ágazat nevében veszik át a Szent Corona emlékérmet. Azt hiszem, valamennyien egyetértünk abban, hogy az egészségügyben dolgozó több mint 100 ezer munkatársunk mind megérdemelné ezt az elismerést az elmúlt több mint egy évben végzett önfeláldozó és elhivatott munkájáért, de mint minden díj esetében, ezúttal is csak a legjobbakat van módunk kitüntetni.
Ha kívánhatnék valamit az általam alapított Szent Korona Díjjal kapcsolatban, akkor csak azt kívánnám, hogy ez – és más hasonló – járvány sose térjen vissza és így ne kerüljön több ilyen érem kiosztásra!
Szívből köszönöm, amit ezért a nemzetért tettek. Megtiszteltetés számomra, hogy kezet foghatok Önökkel.
2020
„Az orvos valóságos bűnbak. Azt mindenért ütik. Ha kicsibe veszi a beteg baját, megharagusznak rá, hogy lelketlen kutya. Ha nagyba veszi, megharagusznak rá, hogy megrémíti a beteget és még betegebbé teszi. Ha a beteg meggyógyul, azt mondják, hogy magától is meggyógyult volna. Ha nem gyógyul meg, azt mondják, hogy a doktor rontotta el. Ejh, cudar egy pálya ez! Hálára ne számítson az ember”
Így írt anno Mikszáth Kálmán az egészségügy egyik szereplőjéről, az orvosról, de mindnyájan tudjuk jól, hogy Mikszáth ezen megfogalmazása ma is ugyanolyan időszerű és azt is tudjuk, hogy ez nemcsak az orvosokra, hanem az ágazat valamennyi szereplőjére egyaránt igaz.
Ismert, hogy a civilizáció hajnalától, a települések létrejöttétől támadják az emberiséget a járványok.
Lukács evangéliumának 21. fejezetében utalást találunk a korabeli járványokra: “mindenfelé nagy földrengések, járványok és éhínségek lesznek, rettenetes dolgok történnek, és hatalmas jelek tűnnek fel az égen.”
Sorra bukkantak fel az emberiség történetében a halálos járványok, mint pl. a lepra, a pestis, a kolera, a tífusz vagy a fekete himlő.
Az első pestisjárvány 1347 és 1353 között dúlt és fél európányi ember vesztette életét.
A feketehimlőben évente félmilliónyian haltak meg. A gyógyultak pedig örökre sebhelyesek maradtak, vagy megvakultak, ahogyan Kölcsey Ferenc is a fél szemére.
A spanyolnátha Magyarországon 1918 nyarán kezdődött és mintegy 10%-os halálozási arány mutatkozott. Európában 2 millióan, míg a világban összesen közel 50 millióan haltak bele ebbe a járványba.
Gyorsan felismerték, hogy az emberek mozgásával nő a fertőzés is és 1374-ben Velencében, majd 1377-ben Raguzában hozták létre az első karantént. Magyarországon 1510-ben volt az első karantén, amikor egy teljes várost vettek vesztegzár alá.
Az 1831-es nagy kolerajárvány áldozata volt Kazinczy Ferenc is.
Hazánkban szobor is őrzi az emlékét a XVIII. századi pestisjárványoknak, mégpedig a Szentháromság szobor a Mátyás templomnál.
S ahogyan sok mindennek, a járványoknak is van védőszentje. A járvány sújtotta emberek védőszentjének neve, Szent Corona.
E szent ihlette bennem a „Köszönet a Hősöknek” díjat is.
A kitüntetett Kolléganők és Kollégák kivétel nélkül olyan helyzetben álltak példásan helyt, amelyre nemcsak ők, hanem igazából az egész világ egészségügye sem volt felkészülve.
S mint ahogyan a világ országaiban az egészségügyi dolgozók, ők is hősiesen tették a dolgukat, harcoltak egy láthatatlan és életveszélyes ellenséggel, mert őket is hajtotta a hivatástudatuk, az emberségük, az alázatuk és a betegek iránti szeretetük.
Amikor pedig egy-egy nap végén fáradtan hazatértünk otthonainkba a Kollégáimmal, félve és rettegve öleltük szeretteiket, hogy csak nehogy elkapja valamelyikük a gyilkos kórt. De több olyan kollégáról is tudok, aki két hónapig nem ment haza a családjához, hogy nehogy megfertőzze őket és minden nap sírva beszéltek egymással telefonon.
Azt hiszem egyvalamire biztosan jó volt a pandémiás helyzet. Az egészségügyi dolgozók társadalmi megbecsülése jelentősen nőtt. Sajnos az ezt megelőző időszakban divattá vált az ágazat munkáját negatívan minősíteni.
Úgy vélem és nagyon bízom abban, hogy ez most egy jóidőre, vagy talán véglegesen is megváltozott.
A járvány kezdetétől érezhető volt a lakosság hálája és nagyrabecsülése az egészségügyi dolgozók iránt. Volt aki virágcsokrokat kötött a dolgozóknak, volt aki tapssal, s akadt aki kaláccsal kedveskedett, de még kisgyermekek is rajzoltak nekünk hogy kitartsunk és érezzük, hogy munkánk most a legértékesebb és legfontosabb a magyar lakosság egésze számára.
Nálunk a „Szentimrében” és az ország egészségügyi intézményeit járva, mindenütt azt tapasztaltam, hogy a járvány időszaka alatt az egészségügyi dolgozók a megszokott mindennapok fásultságából kiszakadva, óriási odaadással és lelkesedéssel végezték a munkájukat, s kizárólag egy cél lebegett minden egészségügyi dolgozó szeme előtt, hogy minden ember életét meg kell menteni!
Tették Önök ezt úgy, hogy sokszor a saját egészségüket is kockára tették.
A járvány alatti kimagasló teljesítmény pedig két tényezőnek volt köszönhető: az egyik az előbb említett szeretet és megbecsülés az emberek irányából, a másik pedig a mindannyiunkban jelenlévő hivatástudat, a segíteni akarás, hiszen anno éppen ezért választottuk ezt a gyönyörű, de rengeteg lemondással járó hivatást.
Itt - NEVET ADVA A NÉVTELEN HŐSÖKNEK - a frontvonal valódi harcosait tüntetjük ki és jutalmazzuk azokat, akik küzdöttek a lakosok egészségéért.
Ez az elismerés mindezen Hősök elismerése!
A Ti elismerésetek kedves Kolléganők és Kollégák, a Tiétek, akik sokszor a saját életeteket kockáztatva mentettétek, mentitek mások életét!
Ha visszatekintek az elmúlt hónapok eseményeire, és arra a küzdelemre, amelyet az egészségügyi ágazatban dolgozók vittek véghez, egy Churchill-i idézet jut az eszembe:
„A háborúk történetében még soha nem tartozott hálával ilyen sok ember, ilyen kevésnek...!”
Ön kedves látogató - amikor ma hazatér otthonába hogy megpihenjen - egy gondolattal emlékezzen meg azokról akik életüket vesztették a koronavírus járványban mint betegek és mint egészségügyi dolgozók szerte a világban.
Gratulálok munkájukhoz és köszönöm azt minden Bajtársunknak és Kollégánknak!
Dr. Bedros J. Róbert